The real economists
Azok az emberek akik látják saját szemükkel a legalapvetőbb közgazdasági fogalmakat mint kereslet és kínálat és ráadásul helyén van az eszük nehéz nem máshogy látni a folyamatokat. Nyilvánvaló dolgokról szólnak, nem jogi szótárakból kiragadott értelmetlen mondatokról vagy elrettentő példaként harsogott propagandáról. A könyv jobb mint a film, több finomabb részletet taglal jobban mint például hogyan is zavarhat össze egy tibeti népet egy nagyobb tranzakció vagy tényleg milyen nagy hasadék volt ott a 60-as években az emberek közt. Howard Marks mára azért egy 60-as apóka, aki egy amszterdami járatot próbál havi szinten tartani, de igazából csoda hogy még itt van. Olvasni és nézni egyaránt.
Ez azért már egy másik tészta a Cocaine Cowboys, de valahol itt is látszik az a tisztulás amin az adott személyek végigmennek. Nem is lehet felfogni mekkora magasságokat és mélységeket tapasztalhattak meg azokban az években. Dokumentumfilm jellegeként meg egy kényes téma előmozdításához viszont egy jó alapanyagot ad, filmszerű élményként jön a következő képkocka, amit néha eredeti fotok váltanak így próbálják visszarázni az embert a film eredeti folyásába. Tágító filmként használható.
A harmadik nagy közgazdász aki látta hogyan lehet a kereslet kínálat közti résen a pénznyomtatásban olyan egyéni ötleteket megvalósítani ami kevés helyen látható. Nem teljesen nyíltan de mégis van róla diskurzus, egy elefánttal dúsított kiállítás meg néhány fityisz gázába. Az individum térnyerése megkérdőjelezhetetlen, határai nincsenek így bármi megvalósítható amit akarunk. Banksy ezt tette/teszi.
Tv-Series
Ha az ember unja a hosszú sorozatokat de többre vágyik egy átlagos filmnél a lehető legjobb megoldás időben és izgalomban egyaránt a néhány részből álló minisorozatok.Egyike ennek az új találmánynak Carlos néven híresült el, díjazták is. Ő a Sakál, akiről már több film is készült de az eredeti autobiográfiát ilyen hosszan és körültekintően még senki nem hozta nyilvánosságra. Amúgy nekem általában azok a filmek már szimpatikusak ahol próbálnak nagyon elhatárolódni a karakterektől és azok tevékenységeiről és hogy ragaszkodjunk a fikcióhoz ne is próbáljuk elképzelni hogyan is lehetett. Itt is ez van. Rengetek helyszín a közel-kelettől, észak-afrika, párizs, london, budapest, berlin és jemen mint példa. Pesten kiderül hogyan oktatta ki 1979-ben a hazai nemzetbiztonságiakat és hogyan tolta tovább innét a berlini szélsőbalosoknak a fegyverarzenált. Teljesen megéri a 300 valamennyi perc.
Jöjjön utána a szigetországból az előző franci-német kooperáció után a State of Play sorozat. Hát igen a BBC, a mindig pedáns és képzett riporterek akik alapból mindig mindent akarnak tudni, igen vannak ilyenek akik nem tudnak aludni mert még valamin gondolkodnak. Nagyon jól teszik, és ez a hat rész teljesen kiiktatja az embert. Több nap is végignézni nagyon sűrű, de ésszerű úton megy végig és hagy időt hogy pihenjen a néző. Valószínűleg az északi népek közé becsatlakozott a brit birodalom is. Különböző akcentusok londontól walesig, hibátlan leforgás, az jenkik csináltak belőle filmet de az nem olyan szaftos és közel sem olyan idegölő mint ez.
Megint szigetország, de ezúttal a legbrillliánsabb karakter Sherlock Holmes. Napjainkban játszódik, így tele van okostelefonok párbeszédével tényleg ki van találva, talán itt jobban kijön mennyire egy pszicho jelenség ez a fazon, talán az ópium vagy tényleg a nikotontapaszok? Fene se tudja, meg az hogy Watson Afganisztánból jön vissza és találkozik Sherlockkal ez az elején kicsit fura, hiszen mindig úgy van benne az emlékezetemben hogy ők mindig együtt járnak, legalább erre is fény derül.
A végére beköszöntenek az északiak. A Millennium trilógia svédországból megint riporterek, most Mikael Blomkvist a felforgató és kiforgató egyben. Egy nemvárt lökettel mindig visszahozzák a tetkós csajjal. Ez a svéd nyelv eszement nyugtató, a durva részeket leszámítva felért egy gyógyító nyelv kurzussal. Hát igen a hó, a nyugalom mikre nem képes, de azért megmutatja sehol sem olyan egyszerű a helyzet. Az északi infoforradalmisták nagyon összenézhettek mert a mai hírek szerint Assange békanobelt kaphat legalább is felmerült egy norvég politikus szájából. No mindegy. Jó filmek.
Michael Clayton
Megint bedobtak egy 'neves' filmcímet, de valószínűleg ez nem lesz olyan népszerű mint James Bond, meg amúgyis ez a név óhatatlanul is a mágikus fehérzongorás szöszihez ad asszociációs képzettársításokat. Pedig a történet merészen korhű mondjuk a szokásos forgatókönyv azaz egy ügyvédi iroda, a nagy vállalat hárommilliárdos deal-lel és az alulról jövő, morálisan neutron rendőrbáttyal rendelkező 'tisztogató'. És mint ez is meg a többi egy dologról szól. A Pénz-ről. Mivel sokról van szó, mindenki benne akar lenni vagy amennyivel volt vagy többel. Egy igazi hedge-fund sztori csak itt nem derivatív értékállományról döntenek, hanem egy fogyasztóbarát élelmiszercégről. Mondjuk egy közös van a mesterkélt lobbik mögött. A stressz és gépíesedés alatt álló CEO-ok ezt tényleg márcsak lövésel bírhatják. Minden tökéletes, az átlegember semmit nem észlel de ahogy az lenni szokott egy kis bökkenő és máris a főhősnél a vezető labda amit kihasznál, neki kell végigvinnie és viszi is az embert két órán keresztül.
Miller's Crossing
A Coen fívérek első nagy durranása 1990-ből ami biztos feledésbe merült az utánuk következőktől, pedig nem biztos hogy ennek így kéne lennie. Nem azért mert nem lennének jók, de ez a film egyike a legérdekfeszítőbb filmeknek, ami rendőrők és gengszterekről szól. Szolid, nincs benne károsan sok pisztoly csak ahol már tényleg kell, van viszoont annál több whiskey és szemtől szembe való megmérettetés. Gabriel Byrne alakítja a szinte mindenbe belefólyó karaktert, aki magát is beáldozva sakkozza ki, hogyan maradhat életben. Merész vállalkozás főleg hogy eszement piás életmódot folytat, de ahogy a film bizonyítja végülis vannak csodák e téren, habár a női / szerelem vonalat nem érinti ez a siker, az valahogy rejtély marad..
Smoke - 1995 - Avagy a Füst súlya
l
Nos, Sir Walter Raleigh volt, aki először vitt dohányt Angliába és miután a királynő kedvelte, Bessinek hívhatta. A dohányzás nagy divat lett az udvarban. Biztos vagyok benne, hogy az öreg Bessi és Walter elszívtak pár szivart édeskettesben. Egyszer még fogadott is vele, hogy meg tudja mérni a füst súlyát. Úgy érted, a füstét? Igen, azt. A füst súlyát. Az nem lehet! Mintha levegőt mérne. Nem mondom, biztosra. Mintha az ember lelkét mérnék le, de Sir Walter agyafúrt ember volt. Először vett egy teljesen ép szivart, rátette egy mérlegre, és lemérte. Aztán rágyújtott. Szívta a szivart, óvatosan bepöccintette a hamut a fém serpenyőbe. Amikor elszívta, a csikket is beletette szépen a hamu mellé. És lemérte őket. Aztán kivonta ezt a számot abból, amit eredetileg mért az ép szivarnál. A különbség: az lesz a füst súlya.
Házi feladat: Dr. Duncan MacDougall
Shine a Light
Tegnap részese voltam annak a megtiszteltetésnek, hogy lássam miként győzi meg Martin Scorsese egy beszélgetés alatt kollégáját, hogy a világitást mégse használják olyan erősen, mert a bekapcsolástól számitott 19dik másodperc után Mick Jagger esetleg felgyulladhat. Ami lényeg. Adott egy világhirű együttes, akik fogták magukat és megszkitották a több milliárdot hozó koncertturnéjukat, hogy a még részegen beigért baráti szivességeket viszonozzák. Egyszer Scorsese-nek, másrészt meg az öreg Bill Clintonnak. Az a bizonyos nap ugyanis nagy nap annak a bezonyos new yorki szinháznak. Fellépő a Rolling Stones, aki hires és hirhedten ismeretlen számokkal készült az egészre. A technikai supporton kivül, sok átgondolás nem volt benne, Scorsese a másik szobából izgulhatott melyikkel kezdenek, mert hát a kommunikációs csatornák blokkolódtak. A lényeg, miután kapott Bill és a volt lengyel miniszterelnök Jaroslaw Kaczynski egy formális pacsit a csávóktól és miután Hillary mutterjai is nyálas lett a sok csoktól, belendült mindent. Főleg régi, aligjátszott számok mentek. Feltűnt Christina Aquilaira (vagy tudja a faszom hogy kell irni), Jack White III és Buddy Guy, aki az egy szám (Champagne and Reefer) befitolásában kapott Keith-tól egy gitárt. Ilyen ez. Amúgy Keith Richards cigizett egyedül, tényleg ő a leggonoszabb, de átkozottul jól nyomja. Legjobb beszélgetés:
Riporter kérdezi Ronnie Wood-ot:
-Szerinted ki a jobb gitáros, te vagy Keith?
-Persze hogy én és ezt Keith is tudja.
Majd Keith-től megkérdezik ugyanezt.
-Tudod, hogy Ronnie szerint ő jobb gitáros, mint te?
-Tudom hogy mindig ezt mondja. Igazából mi elég szarok vagyunk, de együtt valahogy jobbak vagyunk mint 10 másik...
Serpico (1973)
Serpico mától a fejemben nem mást jelent mint a megtestesült igazságot. A film szól ugyanis egy Frank Serpicoról, akit nemes egyszerűséggel a fennt látott Al Pacino alakit, aki fogja magát és nagyon durván rácsapja a rendőrökre az ajtót. Rendór létére nem kéne ezt tennie, dehát anno ez nem igy működött. A korrupció burjánzott, ami valljuk b, érthető. Minden zsernyáknak volt egy vagy kettő Sandy-je vagy Carol-ja, akik már a csúnya amaerikai fogyasztói réteg szippantott be. Nekik kell új ruci és ha az nincs, hátrányban vagy a világgal. Hát igen, szóval érthető, de a másik részről Serpico makacs, munkatudatos mentalitása sem lehet faképnél hagyni. Ezt igazából igy kéne csinálni, ahogy ő csinálja, egy kis zölddel és eszement ruhadarabokkal. Hippi a javából. Legjobb rész az amikor a rendőrakadémián bejön eg ytanár egy megkéri a frissen ott ült jardskacokat szivjanak el gy spanglit, hogy tudják ha igazoltatás van, milyen szagot is kell érezniük. Al Pacino rutinos. Előre lenyalja és pöfékel. Nomeg utána az, amikor a haverjával a metroaluljároban chipset próbálnak venni, mert baziéhesek? Ezekért már meg kell nézni...
Átnevelések hálójában
.jpg)
Egy átnevelés anno a 40es évekből a világ másik oldalából Indiából. Britt beidegződést vált egy békés alapokon nyugvó magát ismerő társadalom. Persze mindent elmondhatunk Gandhiról és mindenennek olyan egyértelműnek kéne lennie, mint ma 2008-ban a dalai láma esetében. Mert most komolyan, ami ellen és ahogy a főhős ponyvalegény harcolt, úgy kéne most a világnak reagálnia arra a gaztettre, amit Tibetben művel a kinai kormány. Mert itt nem arról van szó, hogy a kinaiak hülyék és brutálisak lennének. Nem. Az egyik legfejlettebb és legősibb kulturán alapulo népcsoport, akik még a viaszkorban felfedezték a puskaport, azt mit csináltak? Tűzijátékot. Azzal van a baj, akik irányitják az egészet. Mint mindenhol. Ithhon is bárhol is. Mindenhol keresik az utodokat, leváltanak mindnekit és megszavazzák az ujat, amitől nem várnak többet mint az előzőtől, csak nem tudnak mást. Egy harmadik gondolkodásmód hiányzik a világbol, egy valami ami globálisan működik és nem torzul el, mert megáll a saját lábán. Gandhi valami ilyent akart. Csakhát kétpolúsuak vagyunk, van egy kék meg egy piros végünk azt slusszpassz. Egyedül a németek vannak talán most jól. Még a Merkel melle is bejön nekik...
Aztán egy egészen másfajta átnevelés, aminek a vége pozitiv, de egy hihetetlen brutális feketehumorú másfélóra után. Ádám almája (Adams Aebler) hogyan lesz szép pite kiderül, de hogy közben hány pofon és halálközeli élményt élt meg hajthatatlan főhősünk, nem lehet számolni. Csak ütik, verik és mindig visszatér. Egy idegesitő szerep, főleg ha te vagy az aki megtöri. Szivatnak orrba, szájva de csak tűröd. Hoppá, micsoda gyönyörű párhuzam Gandhi között, ezt nem lehetett kihagyni, bár mig Gandhi nagyobb tömeghez, nagyobb horderejű témában szólal fel, addig ez a főhős a Tomcathez hasonlo balfaszokhoz kornyikál, hogy vedd már észre magad ember, nem divat a pimaszbajusz!
Across the Universe
Ha valakit érdekel milyen egy olyan film, amit a Beatles-re alapoznak, akkor ez egy tökeletes film. Más dallamok, fiatalabb szájakból, de a sztorik ugyanazok. Láthatjuk az ominózus végjelenetet a hires nevezetes tetőkoncerten, a gyümölcsszimbolum is lebuktatoan hat. Mondjuk az egész nem ennyire egyértelmű, mint a Stardust-nál. Valószinűleg az lehetett, hogy fogta magát néhány koponya és elekezdtek a beatles szövegekből összetenni egy forgatókönyvet. Sikerült végülis. A két főszereplőt elnevezték Jude-nak lés Lucynak, hogy azért legyen egyértelmű az egész. Musicales az egész amiben feltűnik csövesként és hippiként Joe Cocker és belsd-zett profiroként Bono. Jó-jó az egész, csak ez a műfaj hogy musicak kurvára nem igazi...
Get Smart
Az intro igy kezdődik 1965-ből. Mel Brooks egy kegyetlen sorozata. Ha ez a Metal Hammer lenne, akkor azt lehetne irno, hogy ez a film hasitva rombolt. Egy ügyefogyott titkosügynökről szól, aki Johnny English-eket megszényenyitve álcázza magát. Igazából egy zseni, mert mimikája nem tér el nagyban a normálistól, de döntései egyszerűen fantasztikus. Az igazat megvallva nem csinál semmit, meg csak úgy van, de valahogy mindig megoldodik. Az a durva mindig azon agyalok most ezt nem ússza meg, mert ezt nem lehet megoldani. Aztán meg kimegy belőle. Hihetelen...
Reykjavik-i Sigur Rós klónok
Izland. A fjordok és szerverközpontok hazája. Hideg, havas. Elsőre nem hangzik túl jól, mert ki szeret fázni és a sötétben kuksolni? Teljesen érthető, ha egy déli fekvésű lakos oda pont nem vágyik. Pedig rejt meglepetéseket. Nem teljesen hó az egész, van ott is pezsgés és igen akadnak egyedülálló művészei. A melankólikus, lassú, ábrándozásra felkészitő utazások talán ebben a közegben készülnek el a legöszintebben. Hűen tükrözi az ottani hétköznapok minimalizálódását és a képzelet végtelenitését. A legnagyobb társasági fórumán kéz a kézben zenélnek és reklámozzák magukat. Teljesen jó. Ebből szelektáltam ezen az izlandi napon.
Lehet mazsolázni és a végén egy jót aludni.
Inyencségek
Egy 1974-es eredeti rock 'n' roll filmet néztem meg. David Essex főszereplésével végigtekinthetjük, hogyan lesz a The Stray Cat bandából hires, világszerte imádott zenekar. Beatlesként kezdik, minden ugyan az, mint mondjuk a Hard Day Night-ban. Aztán fordul a kocka és az amarikai nagytőkés zeneipar kikésziti őket és az utolsó pennyjüket is kifingatják belőlük. Larry Hagman kiforrott Jockiyként hálozza be a fiatal bandát és nyer rajtuk millioúkat ahogy az lenni szokott. Aztán persze ahogy a forgatókönyvben bennevan, kilép az egész banda és a szoloénekes egyedül marad. Innentől kezdve persze rákap a keményebb cuccokra és már nem laza cigikkel motiválja csak magát. Elindul a befeléfordulás, a sápadt tekintetek és a folytonos kérdés, hol basztam el. Főhősünk elbaszta, de nem tud kilépni a pénz csábitásábol és nem tudja magát helyretenni. Igy olyan is a vége amit megérdemel. Az igazat megvallva nem egy nagy film, de aranyos. Látszik haverok voltak mind és csak gondoltak egy merészet és megcsinálták. Mondjuk azt a szólós operaáriát azzal a nagy kereszttel kihagyhatták volna...
Aztán mély lélegzetett vettem és felkészültem egy félelmetes Orson Welles hengerlésre. Óriási film, nem lehet elmenni mellette szó nélkül. Egy mexikói és egy erősen korrupt zsaru harca az igazságról. Van benne kellő paranoia, jónak hitt rossz és egy mesteri rendezés. Woody Allen a puskinban motyogott valamit, hogy egyszer beszélt Orson Wellessel és állitolag az öreg azt mondta a 30as vagy azelötti időben Budapest felkapottabb volt mint Párizs és minden amit művészi nyüzsgésnek neveznek, az itt volt található. Ezt azért jegyzem meg, mert a film pozitiv főszerepjőjét Mr. Vargas-nak nevezik, meg emlitenek egy Zita nevű hölgyet és ahogy a poszteren áll Zsa Zsa Gáborunk is játszott benne. Egy szó mint száz ez a film alapnak kell hogy legyen, mert olyan világositásokat, a feketével és a fehérrel való játszást én még nem láttam. Ja és persze Welles dagi nyomozofigyurája is zseniális.
Végül ellátogattam a filmszemlére és egy azaz egy filmet néztem meg. A kép tanúsága szerint ez csakis a Tejút lehet. Igen az volt. Vártam mert miért ne. Hallattam ez ilyen ambient, olyan chill. Hát a célt elérte a rendező. Mellettem anyukám, hugom aludt. Lehetett is meg este volt fél 9es kezdés. Én jol megfigyeltem azt a 8 festménynek szánt képet, mozgattam a fejemet jobbra balra és vártam. A sztorik nem voltak kifejezetten érdekesek, de a képi világa ezzel az egykamerás felvevéssel egy megadott helyről tény hogy kicsit elálmositja a nézőt. Én több zenére vágytam volna, nem értem miért nem volt. Annyi ilyen ambientes rádioállomás van és akkora a bőség választásbol hogy szerintemsimán lehetett volna az egészre rátenni valamit. Mondjuk a Dresdai ambient csapatot felkértem volna, komponáljanak már valamit.
FilmCsarnok
Kezdődik egy kellemeses zsúfolt várossal, ami hiába gyors, izzadt és pénzes, akad egy pad ahol az ember rájöhet mennyire szép is valójában. Ez az a hely ahol az ember összegez. Tesz egyet a kiadásokra, meg a bevételekre, ide-oda és miután kiszámolt mindent felnéz sohajt egyet, rájön jo itt élni és meg se nézi mit számolt addig, hanem széttépi és belehajitja a folyoba. Na nekem ez a Mansfeld, ahonnét mondjuk nehéz lenne bedobni a Dunába a cetliket, de látni lehet hova kéne dobni. Woody Allen egy már ismert Én-jét játssza, egy dohos álomvilágban élő bozontos irot, akinek baszott jó humora van. Lehengerli a csajokat, de ez nem jár minden esetben részéről csupa megnyugvással. Szenved, mert szeretik majd gyötrődik mert nem. Ilyen ez általában. Persze a vége az amit mindenkinek el kéne találnia. Egy pont, egy érzés és egy biztos harmonia...
Aztán a fennt emlitett érzelgős csapat belehergelt, hogy nézzem végig a ausztrál opennál is izgalmasabb meccset. A filmben rövititésre került sor, egyszer itt vették el az adogatást, máskor ott. Ki lehetett kérni egy-két kérdéses ütésnél a videofelvételt, de nem sokat használt, azok a pontok amik számitottak, benn voltak a főszereplő részéről. Az élete nem biztos egy nerés, de papiron és a táblán mindenki azt látja, hogy nyert. Neki ez a lényeg, másnak az. Addig jól vagy amig nem bántasz azzal a mással senkit. A nagyszájú bánt, főleg egy olyat aki jöhetne hozzám bármikor vigaszra. Persze nem jön, nem is veszem magamra, csak mondom jöhetne...
Aztán miután tegnap este olyan csúnyán esett az eső meg fújt a szél, gondoltam nem kockáztathatok, mert ha rosszat huzok ki, vagy nagyon beparázok, vagy sötétségbe borulok belülröl. És akkor azt mondtam maradok a biztosnál. És tuti volt. Welcome to Collinwood. Egy kisváros extrapancser kiscsapatáról szól, akik elhatározzák megszedik magukat. Van benne minden, ami egy kretén és lökött vigjátékhoz kell. Hihető, nem a rájátszós kategoriás film. A szereplők meg nem lesznek véres donok, csak csóró vidám kegyvesztettek. Ha ezeket összetesszük, akkor teljesen megéri azt a végső mondjuk 88 perc.
Holden Caulfield
Biztos közhelyes, de az előző két napban én voltam Holden. Félszar passzban tengtem lengtem, de mindvégig mellettem volt a könyv. Kezdtem egy barátra tekinteni, akivel beszélgetek, de csak ő pofázik és magyarázza az életet. Én meg csak figyelek. Pedig csak egy szaros 16 éves senki. Pedig nem az évjárat számit, hanem ami mögötte van. Emögött a gyerek mögött amúgy nem volt semmi különleges. Pusztán annyi hogy nem nyelte le azokat amiket más lenyel. Észreveszi és figyelemmel kiséri a dolgokat. Gondoz. Magát és a környezetét. Persze mondhatjuk sokszor túloz és magasra teszi a mércét, pedig nem is. Egyszerűen maximalista, aki abból indul ki, ha valami lehetne szebb és jobb, akkor minek áltatjuk magunkat a körülöttünk lévő kis világunkban. Amúgy féltem mi lesz a vége, már azon gondolkodtam leteszem, mert nem birtam volna elviselni egy rossz véget. Főleg úgy hogy magamat olvastam néha. Aztán néha nem birtam. Kétszer sirtam, igazából nem tudom miért, biztos nem kellett volna, de valahogy kijött. Mind a kettőnél a húg Phoebe miatt. Nem tudom miért, de Phoebe karaktere meg a bátyhoz való tartozkodása ezt hozta ki. Egyszer akkor amikor Holden hazamegy és felébreszti Phoebe-t, majd a húg azt kérdezi:
-Te mit szeretsz?
Na ez övön aluli volt. Ezt a mondatot annyira átéreztem! Atyaég! Fel sem néztem a buszon, nem akartam látni más szeméből milyen az ha lát valakit könnyezni. Igazából mindent is és a semmit is. A másik jelenet meg hát a legvége a körhintás. Ott meg arra jöttem rá, milyen fontosak a körülöttem lévő emberek. A húgom és a barátaim. (Szülők meg más családtag más tészta) Arra gondoltam milyen jó volt hallani azt amikor hugi azt mondta amikor megérkezdtem hogy "Hello". Mindig ezt mondja, de ma kifejezetten éreztem benne azt a vidámsággal teli köszönést. Valahogy a hanglejtésben volt benne. Szóval akár mennyire épitek le most mindent, rákell jönni ez nem út. És ettől féltem, a könyv ebben erősit meg, de tévedtem. Most azon fogok filozni hogyan épüljek megint vissza. Ide már rég nem önismeret kell, csak annyi hogy szeressek.
Español - Hispanense
A most következő két filmben sok a hasonlóság. Mindegyik egy spanyolország szempontjából sötét időt mesél el. A La Lengua de las Mariposas a "frankó" idő elötti köztársaságbarát életét mutatja be egy alsósosztállyal és egy kellően tisztelt tanárral. Mindenki szeret mindenkit, a képen látható főszereplő elevensége végig jelen van, kérdez, olvas és tud. Mindenre kiváncsi és mindent be akar szivni magába, pillangókat fog, kuksolja féltestvérét dugás közben, beleszeret egy kislányban stb. A szokásos fiatalkori történeteken esik át erős asztmaveszéllyel. És ez igy jó, mert jó a történet, idilli minden. Aztán hirtelen megváltozik minden, esnek a kövek és érződik az utálat.
Aztán egy igazi mese következett sajnos szintén történelmileg szörnyű korból. 3 tündér és egy faun játéka egy kislány álmaival és tudatával. Egy hihető játék lenne, amiben élni és mozogni biztos kiváltság, de akkor abban az időben, úgy nem lehetett. Borzasztó végképek, persze egy kis jóval, de nem globális kiforroattsággal. Ha érti valaki is mit akaraok irni, mert én nem.
Performance (1970)
Tegnap egy elhevült állapotomban lecsekkoltam mit is alkotott egy két idegpár Nicolas Roeg és Donald Cammell egy erősen fasza évből. A sztori körülbelül annyi, hogy egy kegyvesztett gengszter hogy elmeneküljön feletessei bosszújától egy elhagyatott kommunában élő művésztársasághoz próbál költözni. Ezt a társaságot takarja Mick Jagger, aki letagadhatatlanul kívülről és belülről szimpatizál az ördöggel, egy szőke barátné, aki gondosan izzítja a csapat gomba és fűadaját és egy arratévedt francia szeplős csaj, aki azért van ott, hogy Mick bácsinak a gruppie érzés mégiscsak meglegyen. Aztán jön ez az idegen, akit nagynehezen beeresztenek kis szentélyükbe. Persze jönnek a körök, kipróbáltatják vele azt a bizonyos se nem növény se nem állat dolgot, láthatjuk miket lát és hallgathatjuk Jaggert egy száll gitárral énekelni valamit. A végét nem lövöm le, de mindenesetre érdekes képi világa van. Furcsán keveset látott beállítások.Látszik hogy aki ott volt bárhogyan is egytől egyig tetőtől talpig csutka készen volt. Nem baj, nem azt mondom..
Rear Window
Még gimiben volt az, hogy egy erősen elszállt tanárunk rajz óra alkalmával levitt minket a pincébe (ahol régen még ping pongoztunk) és betett egy videókazettát a lejátszóba. Akkor nem mértem fel a helyzet súlyosságát és nem adtam át magam teljesen a filmnek, mert olyanokon gondolkodtam mikor volt leszáradni a tegnap kinyomott pattanás a pofámról, hogyan bírom majd ki a következő órát, vagy milyen lehet dugni. De emlékszem magyarázott, visszatekert, elemzett. Látszott rajta, hogy már ezerszer látta. Felhívta a figyelmet a Hitchcock-i professzionozmusra, ahogy felhasznál bármilyen kis dolgot, hogy több infot adjon a nézőnek. Ügyes óra volt, sokkal mélyrehatóbb mint bármelyik évszám vagy egyenlet. Mert azok betűk és számok, míg ezek valami érzékletek. Egy szó mint száz, tegnap megnéztem újra és csak szuperlatívuszokban lehet beszélni róla. Grace Kelly gyönyörű, a kinti és a benti feszültségek zseniálisan vannak tálalva, végül minden jó lesz. Leköt, bennevagy és aztán azt veszed észre nézel kifele...
Red Road meg Szirtes András
A fent említett film Lars egyik tippje egyenesen Glasgow-ból, abból a csúnyán beszélő, retkes szemetes vidékről. Adódik egy "Szem", aki mindent lát és adódik egy személyiség, ami a legmélyebb bugyrokig mélyül, hogy megfejtse saját és egy másik ember rejtélyét. Teszi ezt merészen, de aki annyit vesztett, az életben már semmit nem veszíthet. Csúnya, magas, hányásszagú az egész film, de a végén nézünk kifele keményen. Ehhez persze hozzájön az outro-dal, ami megintcsak üt és egy kítűnő választása volt rendezőasszony Andrea-nak. Fimjében nemkenterfalazott mondjuk így, mutatott tudat tudattalant, csávót így nyalni még úgy sem látott senki...
Aztán kihasználtam a multinacionális cégek karácsonyi pangását és full screen-en néztem a http://szirtesfilm.hu/movies.html oldalon (ahonnét ez a kép is van) található Szirtes filmeket. A LENZ eleje volt az első, így azt próbáltam be. Hát elég szürke az biztos, elszállt, látszik. Jók a színek, azok a gyorsított képek, gondolom bazi sok munka lehetett velük. Végig ez ment a fejemben, micsoda türelem kellett ehhez, nem csak azért hogy felmenni a hegyre, ott állni a hegyen, várni a sötétséget, várni a napsütést, hanem at utómozgás az egész lebonyolítása. Ezért jó volt megnézni, nomeg a határőrös jelenet is röhögésre adhatott okot, így Schengen után...
Tekkonkinkreet
Mikor két gyerek ural egy városrészt, arra gondolunk, biztos gazul kihasználják szuper képességeiket és csak szórakozásra alkalmas részeket építenek és ahol csak tudnak. Ez lehetne az alapkoncepció, de a két gyerkőc Black és White valahogy másban hisznek. Ez a valami nem materiális, semmi kézenfogható valami. A lényegi alapja valami mélyről jövő elfogadásra alapozó együttélési stratégia. A két főhős a két legnagyobb ellentétpár, amit az ember kitalálhatna, de valahogy arra élezősik ki az egész, hogy egyedül ők senkik, mások, sőt továbbmegyek egyenesen sötétek és veszélyesek. Míg ha együtt vannak, létrejön a lelki békeség és márcsak az a feladat, melyik kagyló kerüljön a kiszsiget tetejére. Sokatmondó, jó hangokkal telitűzdelt animációs film, cseppet sem gyerekeknek, hanem csak felnőtteknek.
Heti bontás
Az eredeti ugyan kimaradt, helyette ez az összemix az egészről. Riportok a rendezővel, a színészekkel és úgy ánblokk a hetvenes évek szexéhes és szabad nagyágyúival. Persze mondanom sem kell az a bizonyos jelenet amire a film címe is utal, lemegy. Van szó még benne az akkori kor politikai válságáról, az erős kézben tartott szabadosság ellenfeleiről és hatalmas sikerekrők nomeg bukásokról. Jelen volt diszkrimináció, börtönbüntetés és a kiváltó oka ennek nem volt más mint egy film. Egy film, ami úgy szétszabta a határokat hogy senki se tudott köpni, nyelni. (micsioda stílusos mondatbefejezés) Lényegében a film üzenete számomra, azt akarta sugallni, ha a szexfilmek megmaradtak volna olyan művészeti tevékenységnek, mint amit akkor szimbolizált, talán a video és a mostani perverz, silány és olcsó szexipara nem lenne ilyen sikeres és nem kéne több tízezer bolgár nőnek striccehlnie.
Egy komoly váltás után a Cirko-Gejzír melege adott otthont annak a francia filnek, aminek animációs főszereplője az Iránból elmenekült művésznő, aki forradalmárként élte gyerekkorától életét. Szabadszellemű családi légkör, vallási túlfűtöttség az utcán és egy kegyetlen Nyugat. Egy igazi dráma / vígjáték / történelemi rajzolós film, ahol a történetek helye és ideje szerint sír vagy nevet az ember. A megoldás nem más, mint megélni a dolgokat és utána egy nyugalmas helyen letelepedve meggyújtani egy cigit és nem csinálni semmit,c sak emlékezni. Lecsukni a szemet és látni a régi dolgokat, tudni, milyen illat volt ott, milyen cipőt hordott az apa és tudni mennyi volt az Iron Maiden kazi a "ecserin". Majd fogni egy tollat és papírt, levetni valahogy az adott tehetséghez mérten, majd ebben a világban élni és élni. Őszinte és nehezen megélt események után igazából egy pszichológiai megkönnyebülés is lehet az alanynak.
Kuba és Havanna Castro és Che elött Andy Garcia rendezésében és főszereplésével közel 2 és fél órában. Jól hangzik, bár finoman házzátenném Andy Garcia feje cseppet sem arra született, hogy az ember ennyi ideig nézze. Erőltetett mosolya és túljátszott emócionáélis Én-je többször keltette bennem Mitch karakterét a Baywatch-ból. A megmentő a partról. Andy helyett szerintem nyugodtan mutathatták volnaa női főszereplő bármilyét. Szerintem nagyobb elégedettséggel fogott volna el, habár így is egy olyan képi világot kap a néző, amit mindneki gond nélkül fogadna el nyári kikapcsolódásként. Ezek mellett irigylésre méltó helyzetben lehetünk egy olyan alakításért mint például Bill Murray karaktere. Egyszerűen kurva jól játssza azt az idióta irónistát, aki amúgy nem az, de azért egy jelentben megmutatja eme karakter reális énjét. Mambo, mambo, mambo.
Ma délután meg ez jött szembe. Egy rémgagyi feka film fehér rendezővel 1973-ból. A tipikus Blackexplotion időből, ahol a nigga mindig nigga és a fehér mindig korrupt zsaru. Zenéje hébe hóba jó, de James Brown sem üt mindig úgy ahogy kéne. A szerepek néha uncsik és a véres részeknél már-már kínosan látszik a tempera. Igaz ami igaz low-budget keményen és ez látszik, a szelleme nem is a jól alakított és rafinált jeleneteken van, hanem egy alulról burjánzott társadalmi réteg felfelé való törekvésiről. Lásd most is az amerikai választásokat, kik lobbiznak merre és hogyan alakítják a saját szájízük szerint a világot. Teljesen jó amúgy én rá szavaznék.
